Bates Motel – Az 1. évadról

 
Beküldte: tess 2013 July 26, 22:13-kor a(z) Bates Motel témába.

Bevallom kissé felemás véleménnyel voltam az A&E-re érkező Psycho előzménysorozat a Bates Motel kapcsán. Egyrészről ugye ott volt a modern környezetbe helyezés ténye + az A&E eddigi miliőjéhez képest a franchise kissé nagy falatnak tűnhetett minőségbiztosítási téren. Szerencsére Carlton Cuse, mint ügyeletes showrunner némileg javított valamelyest a képen, de még így is azt kell, mondjam a sorozat közel sem hozta azt a szintet, amit elvárhattunk tőle. Ez persze szigorúan szubjektív nézőpont, ahogy látom Kanyecc itt és itt már rajongott egy sort.

Cuse kreatív bábáskodását akármennyire is szeretném éltetni egyszerűen nem tudom. A script végig a feszültség-terror párosra próbált apellálni, ami olykor kiszámítható történetvezetést, máskor pedig kellemesen manipulatív hangnemet ütött meg. Mindvégig finoman adagolta a részleteket, ám ugyanakkor kínosan ügyelt is rá, nehogy elvesszünk a részletekben. Mondhatni tipikus kisvárosi miszticizmussal ruházta fel a történéseket, meglehetősen önös érdekből tegyük hozzá. Ugyan a pilotot követően felfelé ívelő tendencia volt tapasztalható, de a lendület időről időre mégiscsak megbicsaklott. Jól példázza ezt a 6. rész, amikor az írógárda kvázi rebootolta az egész sztorit és behoztak egy teljesen új átívelést és a hozzá tartozó merész status quo-t. Az új irányvonallal önmagában sokk probléma nem volt, inkább csak a mikéntjét nem tudtam mire vélni. A Shelby-szálat abszolút nem facsarták ki, mondhatni végig sekélyesen bántak a részletekkel, kb. úgy, mint a kisvárosi sötét üzelmekkel. Merész és egyben bárgyú húzás volt ez Cuse részéről, aki eztán megint csak az ismeretlentől faló félelemre próbált meg lelkesen apellálni a tényleges történeti építkezés helyett. Persze utóbbira ott volt egy-két elszórt flashback betét meg pár apró, mondhatni már krónikusan bennfentes utalás, de hát ez egy koherens dráma esetében, mint ismeretes édes kevés.

Az abszolút sekélyességtől tehát nem plot generálta fordulatok, hanem sokkal inkább a karakterek közti interakciók mentették meg a sorozatot. Vera Farmiga tökéletesen hozta az eltökélt, öntörvényű anyát, akinek a dühkitöréseit olykor érdemes komolyan venni. Emellett még épp a kellő mértékben bizonyult irritáló jelenségnek, ami megint csak plusz pont. Ellenben Freddie Highmore maga volt a tökély, a megtestesült téboly, akinek a játékában nem egyszer már most visszaköszönt a Pernkins-i örökség. Még kellően szimpatikus, hogy palástolni tudja az aberráltságát, ugyanakkor van benne valami vonzó modern outsider kisugárzás, ami a szexuális fantáziálásokkal és az erőszakos lelki sérülésekkel vegyítve beláthatatlan lehetőségek egész tárházát biztosítja. Ráadásul a kimondhatatlanul komplex anya-fia kapcsolat a nyilvánvalóan erős chemistryn kívül még egy könnyed erotikus füllettséggel is meg lett támogatva. Mi ez, ha nem a karakterábrázolás csúcsa?

Viszont legnagyobb megdöbbenésemre a kiemelkedő interakciók sora nem ragadt le csupán csak ennél a párosnál. Max Thieriot Dylan-je ugyancsak egy komplexen egyedi jelenségnek bizonyult, miközben végig szöges ellentétét hozta a karakterből adódó klisétengernek. Már önmagában a lavírozás hatalmas feszültségfaktorral járt, de szerencsére a készítők itt egy percre sem bicsaklottak meg. Így történhetett, hogy a cseppet sem hétköznapi testvéri kapocs egyre összetettebb, egyre érzelemdúsabb lett és sokszor már akár versenyre is kell a Norma-Norman páros viszonyával. Mondhatni kaptunk egy klasszikus szerelmi háromszöget, ahol a csavart Norman szeretetének a birtoklása jelentette. Mennyi zseniális egy húzás már megint?!

Éppen ezért annyira nem tudok meglepődni, hogy az amúgy roppant impozáns mellékszereplői kollektíva kiaknázatlan maradt. Olivia Cooke és Nicola Peltz a kötelező eyecandy szerepkörön túl is érdekesek tudtak maradni, mégsem folyhattak hathatósan bele a történésekbe. Ugyanez igaz Nestor Carbonell baljósló Romero sheriff karakterére, aki szabályosan uralta a képernyőt. Dermesztően vészjósló és kifinomult volt, viszont ez esetben is csak az alapozásig jutottunk. Nem úgy Mike Vogel és Jere Burns esetében, akik pazar mód hozták a badass szerepkört, mégis idő előtt távoztak, holott a karakterük ezt cseppet sem követelte volna még meg. Felelőtlen döntés volt? Minden bizonnyal.

Akárhogy is nézem a Bates Motel első etapja korántsem volt annyira sokkoló, letaglózó vagy maradandó, mint amire számítani lehetett. A szunnyadó potenciál végig ott lappangott, de „nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél” elven kiaknázatlan is maradt. Helyette rengeteg finom filmes utalással kellett beérni, már ha ez vígasztal valakit. Ha úgy vesszük, az egész egy minőségi hangulati demonstrációnak írható le, ahol az egyedüli számottevő tényezőnek a remekül felépített karakterek tekinthetők. Ezt leszámítva egy tipikus iparos munka hevenyészett lelkesedéssel, amit vagy hajlamosak vagyunk értékelni, vagy nem.

This entry has a rating of 3.5

free web stats