Hannibal – Az 1. évadról

 
Beküldte: tess 2013 July 30, 21:27-kor a(z) Hannibal témába.

Aprólékos részletgazdagság, sokkolóan egyedi vizuális érzék és kifinomult igényesség az, amivel leginkább lehetne jellemezni Bryan Fuller eddigi munkásságát, amibe immáron a Hannibal is maradéktalanul beletartozik. Pedig a legelején ez az utazás sem tűnt másnak, mint egy hatásvadász próbálkozásnak, ami megint csak egy modernkori klasszikust vett a górcsője alá. Azonban az idő és az elképesztő precízség valami olyan kamaradrámát eredményezett, ami képes volt az intellektualitáson túl vizuális orgiába önteni az emberi tudat legsötétebb megnyilvánulásait. Igen, sanszos, hogy új network mestermű születésének lehettünk szemtanúi.

Fuller szokásához híven ismételten borzasztóan sötét témához nyúlt, amit csak tovább mélyített a frissiben átvett nyers realizmusával. Cseppet sem véletlen tehát, ha a végeredmény fajsúlyosan más, mint ami az eddigi network sorozatokat jellemezte. Műfajilag egyenesen lehetetlen beskatulyázni, mondhatni mesterien lavírozik a mezsgyén, miközben az érintett szegmensek mindegyikéből átemel egy-egy hatásos sémát. Krónikusan ügyel rá, hogy a network keretek adta korlátokon belül maradjon még, ugyanakkor ez még véletlenül se menjen a minőség rovására. Azt a kevés hiányosságot pedig, ami mégis ebből a korlátozásból adódik rendre egyedi atmoszférával képes palástolni.

És itt most főleg a brutálisan erős képi világban megbúvó tényezőre gondolok elsősorban, ami végig domináns tényező tudott maradni a script mellett is. Az aprólékosan beállított jelenetek, a kietlen táj és a rideg terek már önmagában képesek voltak befolyásolni a nézőre nehezedő feszültségfaktort. Ehhez aztán még hozzájött a festőien tökéletes álomvilág, ami a maga beteges szimbólum rendszerével egyszerre tudott sokkolóan gyönyörű és kijózanítóan reális lenni. Még a történetből adódó torzságot is egyfajta fennkölt művésziességgel adta vissza. Mintha a szadista gyilkosok is csak a szükséges tökéletesség miatt gyilkolnának. Ha szabad ilyet mondani, képernyőn a halál még nem volt ennyire maradandó élmény, amibe David Slade rendező is nagyban közrejátszott. Az igényesség viszont a részletekben bújuk meg igazán, de szerencsére a Hannibal ezen a fronton is kimagasló szintet ütött meg. A gasztró betétek már önmagukban eseményszámba mentek, de a koronát mégis csak az évad végére fajsúlyos tényezővé avanzsálódó hangeffektek tették fel. Mindez egy olyan komplex audió-vizuális élményt eredményezett, ami szabályosan függővé teszi az embert.

Ezek után azt hinné az ember, Thomas Harris regényei elsenyvednek a háttérben, de szerencsére ez nem igaz. Vagyis csak részben hisz Fuller a franchise eddigi műveit inkább csak táptalajnak használja saját víziójához, sem mint koherens hivatkozási alapnak, amiből pofátlanul szemezgethetne, ha éppen úgy tartaná a kedve. A kezdeti részeket jobbára az epizodikusság lengte be, amolyan modernizált procedural hatással. Durva volt látni, hogy igenis van élet a CSI élményen túl. Aztán félidő tájt hangsúlyosabb szerepet öltött az átívelő szál, amiben a tényleges történések mellett a hallucinációk is fontos tényezővé váltak. A procedural vonal így háttérbe került, de még így is lényegi tényező tudott maradni, akárcsak az egyes mellékszereplőkre történő feleslegesnek tűnő kikacsintások.

Persze a történések motorja egyértelműen a Graham-Lecter páros kapcsolati dominanciájára alapozott mindvégig. Kettejük interakciója egyfajta kölcsönös pszichés utazás volt, amit végig az önös érdekek vezéreltek csak. A remekül megkomponált dialógusok intim közelségbe hozták a két torz karakter merengését az élet hétköznapi tényezőiről úgy, mint a szerelem, a barátság vagy maga a valóság. Mads Mikkelsen visszafogott, ám hatásos alakítása lenyűgöző erőt és kifinomultságot sugárzott. A szimpátia ingoványos talaján lavírozott, de igazán egyszer sem sikerült megszeretnünk. Végig sikerrel tartotta azt a távot, amit Hannibal Lecter kimért intellektuális ridegsége megkövetelt. Egy percig sem törekedett a Hopkins-i trónbitorlásra, épp ellenkezőleg egy olyan sajátos hangnemet ütött meg, amiről egyszerűen sugárzott a rá jellemző skandináv karizma. Mindebben méltó társnak bizonyult Hugh Dancy is, aki a tragikus sorsú zseni szerepében brillírozott részről részre, miközben azt figyelhettük miként válik egyre instabilabbá a karaktere. Persze lehetne vitatkozni melyikük is volt a dominánsabb színész, de az biztos, kettejük alakítása szabályosan ellopta a showt. Laurence Fishburne így jobb híján csak asszisztált a jutalom játéhoz, bár a végtelenül precíz és akaratos FBI-osnak is voltak szép számmal emlékezetes jelenetei.

Természetesen a sorozat megkövetelné, hogy a mellékszereplőket is méltassam egy sort, de ettől most eltekintenék. Kis túlzással mindenki élete alakítását hozta, bár ilyen kollektívában ezen nincs mit csodálkozni. Viszont ha egyvalakit mégis ki kéne emelnem, akkor az csak Gillian Anderson lehetne, aki döbbenetes másodvirágzásról tett tanúbizonyságot. Mondjuk a The Fall után ezen nincs is mit csodálkozni!

Összességében tehát a Hannibal egy olyan lebilincselő audió-vizuális élmény, ami a látványos külsőségeken túl egy olyan komplex pszichés utazást eredményezett, amire sokszor a legjobb ongoing kábel sorozatok sem mindig képesek. És akkor mégis miért nem egy tökéletes alkotás? Az lenne, csakhogy a network tv-k szorító bilincsei alkalmanként csak-csak belerondítottak az összképbe, de még így is a szezon egyik legjobb és legerősebb drámáját kaptuk.

This entry has a rating of 4.5

free web stats