Justified – 4. évad

 
Beküldte: tess 2013 December 28, 18:51-kor a(z) Justified témába.

Graham Yost magabiztos menetelése a Justified kapcsán évről évre töretlen, akárcsak a kisvárosi környezetbe oltott modern western népszerűsége. Éppen ezért kissé értetlenült álltam Yost bejelentése előtt, miszerint a 4. évad szemben az előzőekkel nem kap dedikált főgonoszt és az átívelő főszál fogálmát is sokkal rugalmasabban kezelik. Tehát a készítők megbontották a már jól bejáratott status quo-t, ami nem semmi merészség a részükről. Igaz, a 3. évad zsenialitását nehéz is lett volna tovább fokozni abban a formátumban.

Éppen a kieszközölt változtatások miatt az évad roppant döcögősen indult. Itt most ne a minőségi mutatókra tessék asszociálni, azok végig rendben voltak, sokkal inkább a koherenciára. Sok apró történi egységbe belekaptak (kígyó egyház, Raylan alternatív munkája, kakasviadal), amik aztán rendre egy 2-3 részes story arc keretében be is végezték a dolgukat. Ha látszólag másra nem is voltak hivatottak, de legalább tovább színesítették az amúgy is kiemelkedő szereplőgárdát. Úgy félidőre aztán alaposan felpörögtek a történések és a Drew Thompson utáni hajtóvadászat képében egy viszonylagos főszállal is gazdagodtunk. Ráadásul a történések akaratlanul is kitágították a sorozat világát, bár ez igaz a többi szálra is. Nagyobb szerephez jutott végre a Detroit-i maffia, képernyőre kerültek a Harlani hatalmasságok, bepillantást nyerhettünk a korrupt rendőrség, a prostitúció és a radikális egyházi nézetek világába, de emellett a kisstílű bűnözők sem maradoztak el. Ha úgy vesszük az írók megint csak korrekt mód tömörítették a történéseket. Az pedig kiváltképp örvendetes húzásnak bizonyult, hogy az évad kettesszámú főszálát az erkölcsileg feslett Ellen May karakterére alapozzák. Az az erkölcsi dilemma már önmagában megérne egy misét, de a Thomson féle hajtó vadászat mégis csak komplexebbnek bizonyult.

Bár maradéktalanul nem tudtam elégedett lenni vele így sem. A szokatlanul hosszúra nyúlt zárás (2-3 rész, ki hogy értelmezi) és a dedikált főgonosz hiánya (azért volt itt utalás persze Arlo-ra és Nicky Augustine-ra rendesen) szemlátomást éreztette a hatását. Továbbá a mellékszereplők többségét is meglepően öncélúan sikerült csak képernyőn tartani. Tipikusan a legnagyobb szarzuhatag közepette bukkant csak fel Limehouse és Winona példának okáért. Persze az élményszámba menő dialógusok és a meghökkentő fordulatok sok mindenért kárpótolni tudtak. A sziporkázó egysorosokból vagy a drámai felhangtól átitatott monológokon pedig még mindig érezni lehetett Elmore Leonard írói hagyatékát. Hogy a megható és egyben elgondolkodtató záró képsorokat már ne is említsem.

Karakterizáció terén megint csak éltetni tudom a készítőket, elvégre közel hibátlan mérleggel sikerült zárniuk az évadot. Ráadásul az egész évadot áthatotta a Boyd és Raylan közti erős párhuzam, ami Goggins és Olyphant játékán is érződött. Külön kiemelném a Boyd és Ava közti romantikus tragédiát, amiben végig zsigeri potenciál és feszültség faktor munkálkodott. Emellett Ava erkölcsi tipródása is emlékezetesre sikeredett Ellen May ügyében. Apropó Ellen May, Abby Miller ezzel most hatalmasat villantott a fanyalgók szemében. Nem gondoltam volna, hogy egy dilettáns prostit ilyen magasságokba lehet a végén emelni. Igaz a többi mellékszereplők terén már cseppet sem volt ennyire rózsás a helyzet, de azért akadt pár életképes próbálkozás (Johnny kuzin ármánykodása vagy Tim vendettája). A kiemelkedő megnyilvánulások így megint csak a vendégszereplőknek jutottak. Első körben Ron Eldard-ot kell megemlítenem, aki egyszeri hallgatag badass szerepkörből nem semmi karakterfejlődést mutatott fel Colton szerepében. Jim Beaver szintúgy korrekt magasságokba tornászta fel a renoméját Shelby seriffnek, igaz ehhez kellet Brent Sexton hathatós közreműködése is. Badass vonalon Raymond J. Barry hozta a kötelezőt, de Arlo távozásával mégsem erre, hanem sokkal inkább a frissében kibontakozó erkölcsi hagyatékára fogunk emlékezni. A főgonosz titulus, ha tetszik Mike O’Malley-nek köszönhetően öltött testet. Nicky Augustine szervesen illeszkedett az elődök rangos sorába, de az írói kollektíva mégis roppant kevés játékidőt biztosított a számára a legnagyobb sajnálatomra. És Patton Oswalt együgyű, de annál keményebb karakteréről se feledkezzünk meg.

Ezzel együtt egy korrekt évadot kaptunk, de semmiképp sem kiemelkedőt. A változtatások végül nem bizonyultak elvetélt húzásnak, de mégis megingatták a sorozat renoméját. Valahogy történetileg ez az évad nem ült annyira, mint az általam oly sokra tartott 3. etap. Persze a cél nem is annak a megdöntése volt Yost szerint sem, hanem sokkal inkább annak kiterjesztése. Az új irányvonal persze így is impozáns, de egy kissé feszesebb tempóval, komplexebb történetvezetéssel lehetett volna még hova fejlődni.

This entry has a rating of 4

free web stats