Ha valaki nekem pár éve azt mondja, hogy a Spike Tv képes feelgood sorozatot gyártani, hát akkor bizony kiröhögöm. Pedig az aprócska a kábeladó a Blue Mountai State-tel bebizonyította, hogy igenis számolni kell vele, még ha nem is komolyan. Az 1. évad maga volt a tömör meglepetés, a 2. évad pedig ennek egyenes ági folytatása, némi változással megspékelve.
A történetről fene sok mindent nem kell tudni, elvégre a készítők továbbra is maradtak a kaptafánál. Adott egy lehűtőkből álló főiskolai focicsapat, akik néha nyernek, néha edzenek, de szinte mindig buliznak és nőznek. A kötelező sport betéteket pedig tessék elfelejteni, érzésre ezt a helyet hivatottak a pom-pom csajok betölteni az idióta kabalával az élen. Na, ha ez megnyert valakit, akkor sürgősen takarodjon a sarokba gondolkodni az életről.
Szerencsére az Eric Falconer – Chris Romano páros hihetetlen agyzsibbasztó humorral töltötte fel a komédiát, aminek minden percéből párolog a feelgood. A softcore eyecandy-t meg szabályosan kilóra mérik. Most komolyan, mi munkája lehet a castingosoknak, hogy ennyi hibátlan pláza tyúkot összetrombitáljanak. Egyszerűen süt az arcukról a tudatlanság, de bazz ők csak kellékek, mi több élvezik is ezt a szerepet. Ehhez jönnek a hím soviniszta bunkó viccek, így gondolom mindenkinek leesett, hogy itt bizony a tesztoszteron mérce diktálja az iramot.
Vagy legalábbis diktálta, ugyanis az évadban szép lassan fű alatt végbe ment némi változás, ami jobbára az új arcoknak volt köszönhető. Sam Jones III (Smallville) sittes kikacsintása miatt a karakterét kiírták és a helyére Page Kennedy-t hozták, aki anno U-Turn ként szórta a humorbonbonokat a Weeds-ben. Kennedy végre stílussal és kőkemény dumával hozta a feka irányítót, akinek már a puszta megmozdulásain is sírni tudtam a röhögéstől, hogy az epic Debra című részt ne is említsem. Kennedy Alan Ritchson mellett az agymenés emblematikus formájává avanzsálódott az évad folyamán.
Az igazi változást viszont kétségtelenül Frankie Shaw hozta el, akinek a hatására mintha visszavettek volna a tapló viccekből a készítők és inkább a klasszikus tini vígjáték vonal felé mozdították el a történéseket. Az Alex-hez való vonzalom és a pom-pom csajos betétek legalábbis mind ezt támasztják alá. Emellett persze a sorozat hű maradt önmagához is, lévén Shaw valami bődületes eyecandy vénával lett megáldva. A másik kellemes meglepetés az egykori szex szimbólum/Bond-csaj Denise Richards volt, aki Ed Marinaro mellett próbált meg sziporkázni a szexi MILF szerepkörben. A karaktere pofás volt, de valahogy nem illett a képbe mégsem. Az elején még reménykedtem, amikor Alex kavart vele, de aztán ezt a részt gyorsan jegelték is.
Akárcsak a nonstop random baromság faktort, ami olyan élvezhetővé tette az 1. évadot. A részek minősége jobbára elég rendesen ingadozott, ami annak is köszönhető, hogy a sorozat néhol görcsösen komolyan akarta venni magát. Sokkal soaposabb irányt próbáltak a sorok közé oltani, ami sajnos jelen esetben műfaj idegennek bizonyult. Szerencsére mindig volt aztán valami, ami feledtette ezt az érzést. Gondolok itt a Rev Theory koncertre, vagy a szezon legjobb részére a Drunk Tank-re. Az, hogy a zárás igen csak görcsös és koncepciótlan lett persze más kérdés, de komoly minőséget ne ettől a sorozattól várjunk.
Mindezek dacára is a Blue Mountain State 2. évadja ott folytatta, ahol az 1. évaddal abbamaradt, vagyis az instant hülyülés csúcsán. Rengeteg alpári poén, tonnányi eyecandy, ízes egysorosok, no meg azok a beteges gesztusok. Valahogy úgy érzem, hogy bizony ez a sorozat még mindig csak a hiánypótlása miatt életképes és szerethető, éppen ezért is remélem, hogy a kabala gyerek (ő az egyik készítő ugye) nem rúgja tökön magát ezzel az új irányvonallal.
