Napokkal ezelőtt panaszkodtam arról, hogy a Da Vincis Demons nem kapott tőlem kellő figyelmet. 2013-as újoncról beszélünk szerény személyében, mely azóta kinőtte magát. Jelenpillanatban a 3. évad startjára készülünk, ami kecsegtető abból a szempontból, hogy valami ígéreteset tárthatott elénk David S. Guyer, máskülönben mi a fészkes fenéért ragaszkodna ennyire a Starz hozzá? A felvetés, a kérdés mind jogos, hiszen a nézettségi mutatók ellene szólnak. (Értsd: józan logikával kaszálni kellett volna!) Az is tiszta sor, hogy a csatornavezetősége szerette volna a Spartacus utódját meglátni benne, viszont nem szállít annyi vért, annyi puncit és annyi lassítást, amivel ezt rá lehetne illetni.
Akkor mégis mihez hasonlítanád? – tehetnétek fel a teljesen tök jogos kérdést felém. Két sorozat köszön vissza a Starz üdvöskéjében. Az egyik a Vikings, ami talán első hallásra fej felkapós pillanatokat eredményezhet többeteknél. „Ennek elment az esze?!” vagy „Ugyanazt a sorozatot néztük?!” kijelentésekkel dobálózhatnátok, hogy mégis honnan jött ez az idétlen kijelentés. Nos, a szerkezete adja a választ. A kezdés nem lett túlságosan erős, mégis jól kibontották a cselekményt. Annyira, hogy szabályosan nyitott voltam a folytatására. Ugyanez éltem át a History Channel sorozatánál – amit véletlenül előbb láttam. Másfelől, ahogy múlnak a részek, haladunk előre a történetben egyre jobban rabul ejt. A karakterek átváltoznak, melynek hatására az évad vége felé már nem is ugyanazok köszönnek vissza, maximum csak külsőleg.
A másik – amit a(z egyik) főszál eredményez – a Merlin felidézése. Nos, az a szép a sorozatban, hogy fantasy-nak szeretnék eladni, mégis megvalósításilag a földön maradnak. Elültetik az emberek fejébe a varázslatot, a mágiát, mint ha köztünk lenne, létezne, csak eltitkolják előlünk. David-ék példaértékűen mozgatják a szálat. Leonardo da Vinciben (Tom Riley) tényleg a feltalálót, a felfedezőt látjuk. Ám, hogy honnan jön a Merlin-re hajazás? Nem titkolom tovább, csak meg kell az első évad utolsó percét nézni, amikor a főhősünk döntésre kényszerül. Tudja, hogy van választása, mégis a nehezebb utat választja.
Nálam mindkét emlegetett sorozat, mármint a Merlin is és a Vikings is egy bazinagy felfedezés volt a maga idejében. A Merlin azért, mert egy olyan fantasy-t szállítottak, ahol az írói kreativitás és a CGI értelmes használata párosult. A Vikings-nél a történelmi műségre, az olykor fájó igazságra építés a legjellemzőbb. Nos, ezt a két dolgot vegyítik mérnöki pontossággal a Da Vinci’s Demons-ba, amivel annyira kapós lesz azoknál, akik imádják a történelmet, nyitnak a verses párbeszédekra, és szűkében vannak kiváló kalandsorozatnak. Ha ez így mind ott lakozik benned, akkor megtaláltad azt a veteránná érő kábeles sorozatot, amit mindenképp be kell próbálnod.
De miről is szól?! Alapvetően Leonardo da Vinci-ről, akinek elméjének kibontakozásának lehetünk szemtanú. Mint minden feltalálónak, neki is nagy vágyai vannak, de ezt jó cél vezérli. Tudását, találmányait felajánlja Firenzének, otthonának, hogy azzal az ellenségeit, rosszakaróit távol tartsa. A háttérben zajlik egy másik főszál is, amit Firenze és Róma viszálya alapoz meg (illetve egy harmadik, ami Leonardo sorsára fókuszál – melyet már megírtak az időkezdetén). Természetesen egyik a másik vesztét szeretné látni, hogy aztán helyére lépjen és tovább terjeszkedjen nagyobbá vált seregével. A két város csatájában Leonardo is helyet kap, ami inkább két család viszályáról szól, a Medici-ékéről és a Pazzi-kéról.
Mint minden ötletbe, ide is kell a romantikus szál, ami szerelmi háromszögek kibontakozását eredményezi. Többére, amikre az elején nem is gondolnátok. Lesznek meglepetések, hiszen ez az a kor, amiről keveset tudunk, mégis nyitunk az „írások” (=dokumentumfilmek) felé. Nem is szeretném firtatni a románcok jelentőségét, mert úgy változnak, mint az évszakok. Lépjünk tovább.
Számtalan jó színésszel dolgoznak. Tom Riley formálja meg a kicsit flúgos, ám mindig pörgő Leonardo da Vincinek a karakterét, aki remek párost alakít Elliot Cowan-nel, aki Firenze fejesét, Lorenzo de’ Medici-t játssza. Kettőjük kapcsolatán érződik leginkább Merlin-szelleme, csak kitekertebb formában, hiszen itt az uralkodó nyit az eszes utcaembere felé, aki valójában egy fattyú (mert utcanővel hál a fater). Leonardo-nak van két segédje is, az egyik Eros Vlahos, azaz Nico, a fiatal tanonc, aki mestere minden szavára ugrik, olyan kísérletekbe megy bele, amibe épeszűember biztosan nem; illetve segéd helyett inkább barát jelzővel illetett Gregg Chillin, azaz Peretola, aki minden őrültségben benne van.
Ne csak a férfiakat emlegessük. A legtöbbet változó karakter Lucrezia Donati, akit a bájos Laura Haddock formál meg. Azért itt jegyezném meg, hogy a David S. Goyer kellően odafigyelt a castingnál. Csupa olyan női színészt válogatott be, akik többségében az eyecandy-faktort erősítik. Nem csak a fiatalabbakra gondolok ez alatt, hanem az idősebbekre, mint pl.: Lara Pulver, aki meghűlt kapcsolatú feleségét játssza el Lorenzo-nak. És végre nem csak buta nők léteznek, erre is rávilágít többször karaktereivel Goyer.
Érdemes lesz megfigyelni, hogy egy-egy karakternek a jelleme mennyit változik annak függvényében, hogy sorsa egyre inkább beteljesedik. Míg Leonardo-ban az elején egy lelkes feltalálót látunk, aki álmai megvalósítása mellett dacol egyetlen rigójájával, egy kiskori emlékképpel, ami arra fókuszál, amikor édesanyja kitette és otthagyta őt. Most, a jelenben viszont válaszokat akar, és erre egy bizonyos török adja meg a kezdő löketet, ki egyre több dologra világít rá, mely érzelmi lavinát indít el nála/benne. Ott van Lucrezia, ki szintén dacol a sorsával, csak nála más a tét, sokkal komolyabb, amit az évadvégére számtalan ember fel is fedez.
A Da Vinci’s Demons pozitívumai között a történetet, a karaktereket és a zseniális arányvonalat tudnám felsorolni – utóbbi esetében nem csak a mágia-valóság duóra értendően, hanem a szerelmi háromszögnél a „még ezt eltűröm” határaira célozva. Mint mindenhol, itt is akadnak negatívumok, de ezt akkor vélhetitek csak felfedezni, amikor daráljátok. A cselekmény kis idő alatt annyira beindul és leköt, illetve annyira magára talál, hogy már-már eteti az embert. És ha az étvágyunk kellően nagyra nő, a kielégítés mértéke viszont csökken, akkor csap át csalódásba az adott epizód. Az évad végéhez érve ezt éltem át, bár azt is hozzáfűzném, hogy nagyban rásegített erre a karakterek átformálása. Minden amit megszoktam, felborult. Ez persze nem rossz tulajdonság, mert azt mondatják velünk, hogy képesek megújulni bármikor.
Emlegettem többször a mágiát, amihez kell valamiféle CGI-t is haszálni. Adott esetekben robbanások formájában csodálhatjuk meg az effektmesterek műveit, viszont inkább az városképekre, az egy-egy nagytotálokra hajazó pillanatokra hívnám fel a figyelmet. Legyen az egy kikötői jelenet, ahol éppen Leonardo-ék várják a hajóra való felszállást, vagy egy harci táborra orientáló reggeli kép. Mindegyiket gondos tervezés övez, nem nagyon tudtam fogást találni. Tavaly jelölést is szereztek a VES Awards-ön, mely a vizuális effektmesterek szakszervezetének éves díjkiosztója, ám nem érett be végül díjjá munkájuk gyümölcse.
Egy másik erőssége a sorozatnak a főcíme. Talán ez se véletlen, mármint az, hogy 2013-ban elvitték a legjobb főcím betétdala és főcím díját az Emmy mellékágán. Bár túlságosan nem tudtam értékelni: Bear McCreary és Paul McDonnell munkáját, azért másfél percbe egy lekötősebb változatot összetenni nem éppen könnyű feladat.
Túl sokat se a történetről, se a karakterekről nem árultam el, mert igazából kritika helyett egy pozitívabb kimenetelű ajánlót szántam írni. Remélem sikerült. Így, hogy láttam a komplett első évadot három nap leforgása alatt már egy kicsit értem a Starz kitartását. Nem vetődik rá annyi figyelem, mint a korábbi zászlóshajóra, amivel a csatorna kiemelkedett az átlag közül, ám minőségi szempontból tud annyi szórakoztatást nyújtani, szerintem még többet is. A karakterek annyira jól lettek megírva, hogy simán ők viszik hátukon a történetet, nem pedig fordítva, ami elég sok sorozatnál egy nagy probléma. Leonardo karakterét még az évad végére is sikerült érdekesnek fenntartani – még ha a kiszámíthatósága kicsit evidensebbé is válik ezzel.
Az évadvégi cliffhanger pedig kellően szállította a bzdmeg! kifejezéseket, háromszoros éljenzés formájában. Már rég láttam ennyire „na ide a folytatással” zárást, amire tényleg azt tudnám rámondani, hogy ez baszottul el lett találva. Az évadzáróban annyiszor forgatták meg a tőrt a nézőkben… melynek hatására csak a némi taps cselekménye a leghelytállóbb reflexreakció.
