From now on, the rule is you can’t just have part. You have to take the whole thing or nothing.
Kevés olyan alulértékelt és olykor méltatlanul mellőzött minőségi dráma van ma a képernyőn, mint a Girls. Ez részben érthető, elvégre a büdös életben sem lesz Lena Dunham sorozatából átütő mainstream klasszikus. Maga Dunham stílusa és hangneme sem épp könnyen befogadható, ráadásul az évadokat átható folyamatos botrányok csak mélyítik ezt az űrt. Ráadásul, mintha az utóbbi időben a kritikusok is kezdenének elpártolni a sorozattól, holott a 3. évadra mondhatni Dunham minden erőfeszítése, mint ügyeletes showrunner beérett. Igen, a Girls 3. évadja megint zseniális lett, mondom is, miért.

Egyrészről, a készítők nem tágítottak az eredeti koncepciótól, sőt sokkal inkább kimaxolták azt tanulva az előző évadok hiányosságaiból. A végeredmény egy sokkal érettebb és kifinomultabb kamaradráma lett a napjaink erősen nihilista fiatalságáról, amint próbálnak végre felnőtté válni. Teszi mindezt továbbra is roppant elgondolkodtató módon, miközben remek párhuzamokat állít a valóság és a karakterek közé. Ebben persze továbbra is kiemelt szerep jut az öniróniának és az őszinteségnek, ami olykor velejéig romlott szarkazmussal, máskor túlcsorduló nonszenszséggel társul. Merthogy ebben az évadban aztán tényleg kijutott az aberrált (talán kissé néha hatásvadász) megoldásokból. Ettől függetlenül viszont minden tiszteletem az íróstábé és különösen Dunham-é, hisz most tényleg egy alaposan felépített és sokak számára kellően árnyalt évadot kaptunk.
I’m so fucking sick of all of you.
És igen, az összkép precizitásán némileg csorbított Christopher Abbott (Charlie) váratlan távozása, de talán először a sorozat történetében nem minden a tétnélküli narcisztikus öncélúságra volt kihegyezve. Öröm volt látni, hogy a lassú kezdés ellenére minden karakter velős mélységet kapott, ráadásul a férfi karakter is végre kitűntek a kreatív árnyékból. Kifejezetten tetszett, hogy ezt a fajta építkezést a karakterek közti interakciókra és dialógusokra hegyezték ki. A végeredmény olyan zseniálisan sziporkázó diskurzusokat eredményezett, melyek könnyedén feledtetni tudták az olykor egyre inkább traktálóvá váló feminista tónust, hogy Allison Williams kényszeres dalra fakadásait már ne említsem. Ellenben a felnőtté válás, mint kulcsprobléma, valamint a totálisan hétköznapi (olykor egyenesen intim közelségű) hangvétel szinte teljesen elmosta a nézők és a karakterek közti igen keskeny határt. Talán ezért is éreztem annyira szerethetőnek és legalább ennyire szórakoztatónak ezt az évadot, ami fű alatt azért roppant komoly témákat pedzegetett.

Mondjuk ez leginkább Hannah és Adam kapcsolatán volt érezhető, amit remek érzékkel és odafigyeléssel árnyaltak a készítők. Az egész annyira érzéki és őszinte, na és persze realista volt a maga módján, hogy már az elején látni lehetett, itt bizony előbb-utóbb kenyértörés lesz. És lett is, de ahogy Dunham-től várható volt cseppet sem a megszokott formában. Adam, azaz Adam Driver ráadásul előlépett a rivaldafénybe. Egy idő után sokkal inkább tűnt már teljes jogú „címszereplőnek”, mintsem egyszerű mellékalaknak. Külön tetszett, hogy ezt a fajta csúcsra járatást szervesen összefűzték a többi karakter… „fejlődésével”? Jó példa erre Marnie karaktere, akivel az évad elején nem igazán tudtak mit kezdeni. Aztán a klisésnek tűnő viszony Ray-jel, valamint a többi hirtelen történés (Ebon Moss-Bachrach) egy merőben új, erősen happy end gyanús élethelyzetet eredményezett. Én mondjuk eddig is bírtam Williams idegesítő picsogását, de ez hatványozottan megkönnyítette az emésztését. Az évad egyik üde színfoltja Andrew Rannells (Elijah) visszatérése mellett, mindenképpen a szülésből visszatérő Jemima Kirke volt. A bohém és bosszantóan züllött Jessa első körben a vendégeskedő Richard E. Grant oldalán habzsolta a drogos nihilista lotyó szerepkört, hogy aztán a fináléban Shosh unszolására magára találjon és élete morális dilemmájával szembesüljön. És igen, ott volt még nekünk a kis a Shosh, akire már kvázi elfogyott a szufla, ellenben amikor megvillantotta magát, akkor szó szerint tündökölt akárcsak az előző évadokban. Erre volt jó példa a Beach House című rész, melyben kíméletlen őszinteséggel beszélt a Csajokról. Sajnáltam is, hogy a fináléra egy ímmel-ámmal hevenyészett sorsfordítást kapott csak Zosia Mamet.
Strawberries, champagne, a dildo, which I already destroyed through overuse.
Persze Ray-ből is elfogadtam volna jóval többet, hogy a megint csak brillírozó vendégszereplői érát ne említsem. Grant jutalomjátéka mellett ki kell még emelnem Gaby Hoffmann brutálisan naturalista játékát vagy akár Felicity Jones könnyed cameoját.