Egyre inkább kezd átértékelődni bennem az a fajta lelkesedés, amivel fél éve a sorozatgyártásban frissen belekóstoló kábeles (és alternatív) adókat üdvözöltem. Az eddig viszonylag makulátlan mérleget (Netflix nyalánkságok vagy a History eddigi próbálkozásai) mintha kikezdené az érdektelenség és az inkompetencia, aminek egyértelműen az egyik előhírnöke a National Geographic féle Killing Kennedy lehet.

A történet roppant egyszerű, a NatGeo felbátorodva a Killing Lincoln sikerein belemélyedt a sajátgyártású event sorozat (inkább hívnák tv filmnek, jobban járnánk) készítésbe, amit megfejeltek némi aktualitással. Napokon belül lesz 50 éve, hogy Lee Harvey Oswald meggyilkolta az amerikai aranyifjút, a magánéleti botrányoktól cseppet sem mentes, ám de politikailag mégis megkérdőjelezhetetlen John F. Kennedy-t. A történelmi adoptálást csak tovább segítette a Bill O’Reilly – Martin Dugard jegyezte Killing Kennedy: The End of Camelot című 2012-as best sellerje. Ennyi és a csatorna generálta promo armada bőségesen elég is bevezetés gyanánt, merthogy az összkép korántsem lesz ennyire rózsás.
Konkrétan a produkció már a cold open alatt végérvényesen is kivérzik, mi több előre vetíti a minőségi romlás megállíthatatlan vehemenciáját. Maga a script az ominózus pillanatig két szálon halad, zanzásítva csemegézik mind Kennedy, mind Oswald pályafutásának emlékezetesebb pillanataiból. Teszi mindezt bosszantóan olcsó írói fordulatokkal, mely nem riad vissza a tényleges politikai reflektálástól sem. Ezzel csak az a gond, hogy mindez végtelenül olcsó és mesterkélten demagóg. A legjobb pillanatok is a klasszikus b-vonalas tv filmeket idézik, ahol még a soap műfaj bevett jegyeit sem mindig sikerül a megfelelő sorrendben adagolni. A végeredmény így borzasztóan felszínes és teátrális, ami egy az egyben az író Kelly Masterson számlájára írható. Hiába a lelkesedés és a megfelelő történelmi alap, ha a foghíjas spekulációk és az elvetélt képzelgések dacára is rendre megbicsaklik a párhuzamos történetmesélés. Ilyes folytán említésre méltó atmoszférát, netán feszültség faktort ne is tessék keresni.

Akárcsak karaktereket, merthogy a Killing Kennedy még ezen a fronton is elvérzett. Abszolút demagóg mód ábrázolja a karaktereit látványosan kerülve a tényleges állásfoglalást. Mondhatni zéró karakterábrázolás mellet idealizált történelmi személyiségekkel kell beérnünk. Kennedy sikamlós nőügyei alig kapnak említést, Oswald elmeállapota pedig sokszor a már emlegetett soap kikacsingatásokat idéző fordulatokban elevenedik meg. Ehhez mérten nagy színészi alakításokat se tessék remélni! Rob Lowe árnyéka egykori önmagának, ráadásul tökéletesen mellőzi Kennedy karizmájának és kiállásának minden ismert jegyét. Will Rothhaar amennyire irritáló Oswald első körben, annyira rátalál a karakter tébolyultságára a végén. Nem véletlen tehát, sokszor olyan érzésem volt, Oswald karaktere ellopja magának a minit. A női karakterek esetében viszont kétségkívül botrányos a helyzet. Ginnifer Goodwin harmatgyenge Jackie, inkább egy nevesített statiszta a képernyőn, mintsem egy emblematikus first lady. Michael Trachtenberg viszont még ennél is jellegtelenebb Oswald feleségének a személyében. Egyszerűen vicc volt mind a karaktere, mind pedig az alakítása, hogy a borzasztóan erőltetett orosz akcentust ne is említsem. Ha valaha is indokolni kéne a megélhetési színész szócikket, akkor ez biztosan ott szerepelne a lábjegyzetben.
A botrányos minőségi koronát végül egy hatásvadász, Kennedy archív felvételeiből összeállított clipshow tette fel. Nem mellesleg ez volt az a pont, ahol mindenki számára egyértelművé válhatott Nelson McCormick rendezői inkompetenciája. Ettől függetlenül a nézők bekajálták az egészet, így ha sokat nem is, de mégis rá vert a Killing Lincoln nézettségére. Ez pedig egyértelművé tette a NatGeo számára is a hasonszőrű próbálkozások erőltetését, reméljük a közeljövőben jóval nagyobb minőségi vehemenciával.