Évről évre akadnak érdekes koncepciók, meredek visszatérési próbálkozások, melyek java ugye rendre a mid-seasonben végzi, így általában a végkimenetelük is borítékolható. Ilyen volt a tavalyi szezonban a Matthew Perry jegyezte Mr. Sunshine, ami a maga egyedi módján próbálta a dramedy és a sitcom betéteket közös nevezőre hozni, miközben végig a Sorkin-i insider örökség kitaposott nyomvonalain lavírozott. A végeredmény aztán kissé szórakoztatóra, de leginkább megosztóra sikeredett, még ha azt a bájos attitűdjét végig szinten is tudta tartani.
A koncepció egy munkamániás managerről (Perry) szól, aki a helyi szabadidőközpont vezetője és jobbára mindenható ura. Aztán egyszer csak a 40. születésnapja tájékán rádöbben, hogy elpocsékolta az életét és hirtelen változtatni akar ezen. A pilotban még relatíve működött is ez a felállás, aztán a folytatás sajnos egészen más irányba ment el. A kapcsolati érát igen csak gyorsan felváltotta a főnökasszony fiának a pesztrálása és ezzel azonos arányban tetten érhetővé vált a kreatív hanyatlás is. Pedig Perry alapötlete hordozott magában némi potenciált, ami jobbára a Studio 60-ből átmenekített insider érával kollaborált. Azonban mindezt a Firek-Barnow páros botrányos gyorsasággal degradálta a nulla közeli szintre.
És itt jön be a képbe a sorozat legnagyobb negatívuma is, ami egy az egyben a botrányosan felületes és klisés forgatókönyvnek köszönhető. A poénok többsége adja magát és jobbára az elcsépelt jelzővel illethető. Mégis a legnagyobb szívfájdalmam a kínosan kierőszakolt mesterséges megnyugvás volt, ami minden rész végén tetten érhető volt. Hiába voltak néha szórakoztató felütések, ha végül mindig kihozták belőle a közjót, ami ugye a történet előrehaladását rendre keresztbe törte. És ez a tutira játszás figyelhető meg a műfaji korlátok közti lavírozásban is. A poénok többsége sitcom-hoz képest súlytalan, míg a dramedy rész is jobbára erőtlen. Ide egy sokkal egységesebb koncepció kellett volna, ami vagy a 20 perces poénkodás felé mozdul el, vagy egy komorabb hangvételt felvéve, amolyan insider dramedy köntöst vesz fel. Sajnos egyik alternatíva sem valósult meg.
A csapnivaló script aztán meglepő mód szórakoztatóan szerethető karakterekkel párosult, akiket viszont egy az egyben csak a nagy nevekből adódó rutin tudott eladni. Matthew Perry karaktere jobbára gyermekded hibák többségével küzdött, de a színész rutinja és karizmája mégis gyorsan megszerettet magát a nézőkkel. És hát valljuk be, ez volt igaz a stáb többi tagjára is. Andrea Anders és James Lesure egyaránt szerethetőnek bizonyultak, de igazából a sorozat akkor pörgött fel egy kicsit, ha hármójuk szerelmi kilengésére koncentrált a sorozat. Allison Janney és Nate Torrence pedig amennyire szerethetőek és relatíve szórakoztatóak voltak az évad elején, olyan gyorsan is váltak elcsépelten unalmassá és papírmasévá.
Továbbá még ki kell emelnem a remek vendégszereplői érát, akik egyfajta furcsa utóízt adtak a látottaknak. Csak a teljesség igénye nélkül tiszteletét tette Valerie Azlynn, Lizzy Caplan, Ray Wise és Jorge Garcia is többek közt, akik mind-mind egyfajta családias atmoszférával járultak hozzá a látottakhoz. Viszont még ezek után sem ütött be az a bizonyos guilty pleasure faktor, holott a sorozat mindvégig a határán evickélt.
Aztán persze a csapnivaló írói munka meg is hozta az eredményét, a nézők igen csak gyorsan kezdtek elpártolni a sorozattól. A premiert még 10,52M néző követte, ami a folytatásra már 6,93M-ig esett vissza és ez még korán sem a mélypont volt. Az ABC aztán a 9. rész után levette a képernyőről a Sunshine Center kalandjait valljuk be teljesen jogosan. Matthew Perry pedig csak kénytelen volt keserű szájízzel tovább kullogni, holott ez az insider éra igen is jól áll neki. Ettől függetlenül persze a Mr. Sunshine egy viszonylag nézhető koncepció, de szigorúan csak a remek alakításoknak köszönhetően. Ha valaki ebben a témában szeretne kikapcsolódni, akkor még mindig a legjobb választás a Studio 60.
