2 évadnyi kihagyás után visszatértem a Smallville-hez, ami 10 évadnyi hajtást követőenhamarosan végleg leköszön a képernyőről. A fene se gondolta volna, hogy a 2001-es sorozat idáig kihúzza, holott már nem egyszer lehetett volna temetni. Én anno a Gough-Millar páros távozása után éreztem, hogy itt a vég, de a 7. évad gyatra, folyamatosan csak ígérgető történet vezetése végleg bezárta nálam a kaput. Szerencsére mások kitartottak mellette, így idővel a CW egyik zászlóhajós sorozatává nőtte ki magát.
Ezt megbecsülve az alkotók mindent meg is tesznek, hogy a csatorna és persze a rajongók kegyeiben járjanak. Utóbbi mondjuk igen csak nagy szerencse, lévén a sorozat élén már nem egy kreatív team megfordult, de a mérhetetlen alázatosság a rajongók felé végig megmaradt. Ugyanez igaz a 10. évad első felére is, ahol szemlátomást mindent bevetettek, hogy a hatalmas elvárások mindegyikének megfeleljenek. Nem egy legendás momentum szemtanúi lehettünk, amire akár több éve is várunk. Ilyen volt számomra a repülés, amivel ki is idegeltek a 7. évadban a készítők. Emellett persze fontos tényezővé vált a nosztalgia, lévén 10 év mégis csak 10 év.
Persze ahogy lenni szokott a túlzottan grandiózus tálalások esetén valamilyen szinten itt is kilógott a lóláb, nem is egyszer. Az most mellékes, hogy a CGI olyan amilyen, nem egy blockbuster movie szintű, de ahhoz képest jól tudnak operálni vele. Továbbá azt is sikerült megemészteni, hogy a vágóképekre szemlátomást évadok óta nem sikerült költeni. Vagy akár ott van még a sokszor gyerekesen túldramatizált történetvezetés, ami az esetek többségében hatalmas színészi túlkapásokkal párosult. Ez mind-mind megbocsátható volt, sőt az évek során talán még a sorozat védjegyeivé is váltak. Ellenben ez a koncepciótlan írói munka, a folyamatos csapongásaival és a kihagyott ziccereivel igen csak illúzió romboló tud lenni.
Kezdjük mindjárt a lényegi tényekkel, vagyis a sorozat ismételten több szálon fut. Sőt, egyenesen habzsolja azokat, csak sajnos a fene nagy kreatív fennhéjázáshoz nem sikerült formai tömörítést párosítani. Így aztán a részek általában igen csak laposak és persze felszínesek. Ugyanarra az egyen klisére vannak kihegyezve, mint 8 éve akár, amikor volt 30 perc random monster of the week, közben minimalista utalások a jövőre és az átívelésekre, majd a 10 persze érzelgős dráma. A 10. évadra ez annyiban változott meg, hogy az indie már kissé ciki a népnek, így a zenei aláfestések elmaradtak. Akárcsak az egységes koncepció, ami istenem de jól működött a 3. évadban mondjuk.
Jelen állás szerint ha jól számoltam 3 történeti egység megy párhuzamosan. Egyrészről ott van Lex felélesztése, amiért mondjuk jár a pacsi a készítőknek. Egészen jól sikerült venni az akadályokat, mind a klón szál, mind pedig ez az ómenes beütés klappolt. Tették mindezt Rosenbaum nélkül, aki majd csak a fináléra tér vissza. Bár a kis Lex klón elszabadulásával tudnék vitatkozni a kreatív körökkel, de ez majd úgyis csak a finálé táján lesz esedékes. Aztán ott volt még az új ellenség Darkseid formájában, ami ugye evidens volt. Superman legnagyobb ellensége volt a képregényekben, lehetetlen lépés lett volna kihagyni. Sajnos a karakterével sokra nem mentek, de ez ugye megint csak betudható az eddigi sorozatos sémának, lévén főgonosz, majd csak az évad vége felé veszik elő. Addig viszont marad nekünk a szüntelen filozofálgatás a regisztrációs törvényről, ami pár rész után éppen olyan idegesítő tud lenni, mintha érzelmi vívódásokat néznénk. Arról nem is beszélve, hogy nekem egy az egyben az X-Men köszön vissza benne. Slade tábornok igen csak nyilvános átkarakterizálása után azon sem lepődnék meg, ha az Őrző robotok is tiszteletüket tennék. Szerencsére a Clarke és Loise közötti kapcsolati szálat nem húzták sokáig, ami azért igen csak dicséretes.
A producerek szemlátomást a sok mindig jobb elvét vallják és ez igaz a vendégszereplőkre is. Az évad első felében nem gyenge számban tértek vissza ismert arcok, hogy az újakról már ne is beszéljünk. A teljesség igénye nélkül tiszteletét tette James Marsters, John Glover, John Schneider, Michael Ironside vagy Michael Shanks. Igaz, sajnos nemegyszer előfordult, hogy látványosan nem tudtak mit kezdeni a nagy visszatérőkkel. Persze az évad második fele még sok mindenre választ adhat, de addig ezeket sajna be kell tudni kihagyott ziccernek.
Ami viszont istenesen betalált az a Nagyi karaktere volt, aki ugye Darkseid hűséges követője lenne. Itt is hozta azt a kellemesen hátborzongató, de mégis néhol komikus nagyi szerepet, amit már megszokhattunk a képregényekben vagy az animációs sorozatokban. Kíváncsian várom mihez kezdenek vele a készítők, mert ha nem hozzák vissza az bizony igen csak negatív színben tűnteti fel őket. Aztán ott voltak még az El szülők, akik végre valahára megelevenedtek hologram formájában. Az élmény felejthetetlen volt, nem is értem miért kellett erre ennyi évet várni.
Összességében tehát a Smallville záró akkordjának az első fele hozta a tipikus átlagot, amit a sorozattól már sok éve elvárni lehet. Persze a tipikus gyerekbetegségek végig adottak voltak, ezt már sajnos be kell nyelnünk. A sok klisézés, a rengeteg B-hatás tutira nem hozza meg a kedvet az új nézőknek, de szerintem itt már rég nem is ez a cél. Sokkal inkább az, hogy méltó búcsút vegyünk napjaink leghosszabb sci-fi sorozatától. Jelentem jó úton haladunk, de egy kis kreatív zanzásítás igazán ráférne az írókra, de persze csak a személyes véleményem.
