Bevallom 5 évadnyi történeti csúcsra járatás, morális és érzelmi hullámvasút, valamint kimagasló karakterizáció után gondolni sem mertem rá, hogy Sutter motoros drámája újfent képes lesz emelni a tétet. Habár Sutter már az évad elején kijelentette, a történések szomorúak és brutálisak lesznek, melyek egyben a végjátéknak is megágyaznak. Arra viszont gondolni sem mertem, hogy ez a végén egy, a klasszikus görög eposzokat megszégyenítő vesszőfutásba torkollik felemelően letargikus keretek közepette. Egy olyan gyomros után, ami biztosan tv történeti hivatkozási alapként vonul be a köztudatba.
Önismétlésnek tűnhet, de az írói kollektíva megint egy több szálon futó grandiózus történetvezetést prezentált. A történések alaposan fel lettek építve, sőt ezúttal bőven jutott idő a következmények kibontására és ezzel együtt az ok-okozatiság folytonosságának. Végre megint a történet vitte a karaktereket és nem fordítva! A kitűnően sűrített script őrülten feszes tempót diktált egyenletesen magas feszültségfaktorral. Dramaturgiailag viszont továbbra sem kifogástalan a sorozat. A klub tagjainak mellékszálai durván perifériára kerültek, sokan köztük olyan közönség kedvenc karakterek, mint Happy vagy Bobby csak asszisztáltak a történésekhez, ahelyett hogy azok szerves formálói lettek volna. Ugyanide sorolható a folyamatosan visszaköszönő soap töltet vagy a bosszantóan teátrális ábrázolás, ami egy ilyen nagy ívű dráma esetében igencsak méltatlan. Ezzel szemben viszont mintha Sutter öncélúság iránti vehemenciája kezdene megkopni, de legalábbis értelmet nyerni.
Mondom ezt úgy, hogy az évad egyik kezdő katalizátorának egy iskolai lövöldözést sikerült beválasztani. A kissé öncélú és ráadásul cseppet sem kiforrott húzás dacára kellően sikerült tovább mélyíteni a klubbon belüli megosztottságot. Ellentmondásos és naiv konklúziók közepette sikerült tovább fűzni a szálakat, melyek mind a végső érzelmi töltethez vezettek. Egy olyan emocionális hullámvasúton, ami folyamatos kétségek közt ringatott, hogy aztán a sokkoló zárással mindent a helyére billentsen. Mindeközben a történetvezetés szisztematikus módszerekkel kiforgatta a karaktereket a megszokott értékrendjükből ezáltal is még inkább elidegenítve őket a nézőktől. Akarva akaratlanul is, de kikövezett út vezetett a morális mélypontig. Ez kezdetben kifejezetten kecsegtetőnek bizonyult, hisz olyan sablonos szálakat sikerült időben elvarrniuk, mint a Toric féle hajtóvadászat. Ezzel együtt viszont hosszútávon az antihős fogalomköre módosult, jelen esetben nem az írók javára. A folyamatos szarzuhatagok, a tényleges finomkodások és köntörfalazások mellőzése szép apránként lebontották a idealizált és szentesítő család intézményét. Minél inkább kezdett magára találni a történet, annál inkább eltaszította magától a nézői szimpátiát.
Ellenben vitathatatlan mód ez még mindig egy következetes karaktertervezés része volt. Jax és Tara, a két ellentétes oldal és értékrend ütköztetése a velejéig kidolgozott és kiforrt. Jax célja már az évad kezdete óta ismert, le kíván számolni a fegyverkereskedelemmel, hogy aztán egy legálisabb irányba terelhesse a klubot. Azonban a magasztos cél során egyre inkább elidegenedik a szeretteitől, miközben morálisan erősen megkérdőjelezhető döntések tucatját hozza. Az egykori szőke herceg ész helyett inkább erővel kezd el gondolkodni, ami értelemszerűen befolyásolja Tara karakterfejlődését is. Tara szála éppen ezért tökéletesen felépített, hisz ilyen környezetbe nem is vezethetett volna másfelé. Sutter fokozatosan megutáltatta velünk a karaktert, miközben beérett annak cseppet sem megkérdőjelezhető árulása. Azonban a végső nagy visszakozz, Jax késői öntudatra ébredése és az öncélúan brutális végkifejlet hirtelen visszarántott minket a valóságba. A folyamatos érdekütköztetés, a fél- vagy téves információk, az egyekből fakadó pszichés behatások mind-mind megágyaztak a végső konklúziónak és annak a bizonyos gyomrosnak.
És itt jutottunk el arra a pontra, amikortól megkérdőjelezhetetlenné vált, hogy valójában erős női karakterek tucatjai határozták meg az évadot. Maggie Siff végjátéka erőn felüli teljesítmény volt, de korántsem az egyedüli. Katey Sagal Gemma szerepében új szintre emelte az anyáskodó femme fatale szerepét. A Clay-jel történő utolsó „meghitt” találkozások és pillantások, a Nero-nak tett őszinte vallomás vagy Jax bizalmának az újbóli megszerzése mind tovább mélyítették a karakterét. A végső piedesztálra való emelést azonban rútul sikerült túlhúznia ismételten. Gemma tökéletes erkölcsi ellenpólusaként lépett színre Patterson kerületi ügyész, akit a remek karakterszínész CCH Pounder keltett életre. A folyamatosan higgadt és anyáskodó ügyész remekül vette az akadályokat és végül a törvény adta kereteken belül tudott kimagaslót nyújtani, ami a SoA történetében egy merően új húzás. De mellettük ugyanúgy jár a dicséret Drea de Matteo-nak, aki végre valami említésre méltót tudott kezdeni Wendy karakterével. Kim Dickens pedig a végtelenül szimpatikus és kedves Colette szerepében szerzett pár emlékezetes pillantást.
Férfiúi fronton némileg csalódáskeltő a helyzet, ami nagyban köszönhető a számos irracionális és öncélú karakterkezelésnek. Gondolok itt elsősorban Otto feleslegesen brutális kínzására, Juice újbóli kálváriájára vagy Clay börtönbéli megpróbáltatásaira. Ezzel együtt viszont Charlie Hunnam mellett talán a Clay karakterében tetszelgő Ron Pearlman volt az, aki igazán említésre méltó alakítást tudott felmutatni. A megtört és kegyvesztett ex-klubfőnök minden utolsó cselekedetével rájátszott a nézői szimpátiára, amit aztán maradéktalanul ki is érdemelt. Éppen ezért ütött akkorát a némileg megkésett beteljesülés, amiről egy ideje már tudtuk, nem maradhat el. Viszont Sutter ezt a rutinszerű kiírást egy olyan érzelmi gyomrosba csomagolta, ami felülírta az eddigi időhúzást. Ráadásul Ron Pearlman alakítása is tökéletesen beérett. Clay mellett Nero azaz Jimmy Smith volt még képes egy újabb szintet lépni, olyannyira hogy akár a későbbi események egyik szerves befolyásolható tényezőjévé is válhat. Vendégszereplői fronton mindenképpen Walton Goggins parádés menetelését kellene kiemelnem. A szolid humorforrás mellett egy olyan kényes téma is felszínre került a karakter révén, amit ugyan nem boncolgattak túlzottan, de így is hatása volt a történésekre. No és persze ott van a kamera mögül előlépő Peter Weller, aki döbbenetes rutinnal és karizmával hozta a korrupt Barosky-t. Weller-nek amúgy nagyon jól áll ez a klasszikus badass szerepkör, szabályosan lubickolt benne, miközben végig kétségek közt tudta tartani a nézőket.
Összességében tehát elmondható, Sutter a 6. évaddal újfent visszatalált a régi ösvényre. Azt viszont szép lassan nekünk nézőknek kell elfogadnunk, hogy a végjáték és az ahhoz vezető út nem feltétlenül úgy és ahogy alakul majd, mint azt elterveztük. Persze időnként nem árt azért Sutter megalomán tyúkszemére sem rálépni, jó példa erre az egyre inkább megszürkülő zenei montázsok vagy a feleslegesen bőrére eresztett játékidő. Ettől függetlenül viszont soha rosszabb évadot!
