Nehéz szavakba önteni a látottakat. A South Park szerepel a legkiváltságosabb helyen a sorozatlistámon, hiszen hiába hoz olykor gyengébb vagy éppen borzasztóbb részt, még sem tudom azt mondani, hogy menjen a süllyesztőbe. Az ok egyszerű: gyerekkorom egyik meghatározó műve, ami az évek során kapott (sok) hideget és (kevesebb) meleget, de 20 évad után, mondjatok egy olyan ötletet, ami stabilan tudta szállítani a minőségi sztorikat! Nincs olyan. Trend követésekkel, aktuális történések történetbe való fűzésével próbálkoznak a készítők a régi önmaguk megidézésével – bár az elmúlt 4-5 évadhoz képest most érzem azt újra, hogy ismét a megbicsaklott 11-12. etap szintjére csökkentek. [Azok a részek hagyták a legnagyobb negatívumot bennem.]
Az írók elmondása szerint ismételten epizodikusan felépített részekkel próbálnak megnyerni minket, azaz félre seperik az átívelő történetet. Örüljünk vagy bosszankodjunk? – A kérdés jogos, mivel pont azon nézők közé sorolnám magam, akik a végére megkedvelték a folytonlagos sztorizgatásokat, de azért titkon mindig felidéződik a 6-7. etap epizodikus bravúr időszaka, amit sose fognak újra elérni.
278 rész után kreatívválságnak bárhol helye van, csak éppen a South Park-ban vetném meg a jelenlétét. Fura volt a mostani rész, amolyan nesze semmi, fogd meg jól. Három szálon zajlott a cselekmény, melyek részlegesen összekapcsolódtak. Az elsőben Cartman közeli kapcsolatát ismerhettük meg az Amazon által kiadott „Alexa” kütyü személyében. A másodikban Randy lép színre és egy lakásfelújító műsorral próbálja felfuttatni karrierjét, magán (/családi) vállalkozását. A harmadikban pedig ott vannak a – déli zászlóval – tűntető munkásemberek, akiknek a munkáját az új technológiák bevezetése elvette. A három szálat pedig az kapcsolja össze, hogy Randy lakásfelújító reality-jének forgatását a tűntetés zavarja, amit ezek az okoskütyük jelenléte, amit Cartman is használ, eredményezett.
A rész végére megkapjuk a happy end zárást, Catman is boldogan odamondja a frankót barátnőjének, amivel felszabadultabbá válik kedvenc kövér karakterünk. Randy bebizonyítja, hogy ért a lakásfelújításhoz, illetve meggyőzi a tűntetés vezetőjét is, hogy van ki út a kilátástalan jövőképből. Ezt leírva egyből megfogalmazódott egy újabb kérdés: Ez az a South Park, amit látni akarok 2017-ben? NEM! Határozottan kijelenthetem, hogy a mostani évadnyitó eléggé letért a régi ősvényről és titkon bízom, hogy ez a megbicsakvás csak időszakos, mert ennél jóval kidolgozottabb részekhez szoktam. Na, állunk meg ennél a kijelentésemnél!
Nézzük a másik oldalról a történéseket. Noha kevesebb a humor, ami nevetésbe csap át a néző szempontjából, mégis azt kell írnom, hogy bőven akad társadalomkritika és aktuálpolitika, ami idősebb fejjel sokkal könnyebben kinyerhetünk, főleg ha nyomon követi a híradásokat. Talán a rész legnagyobb mondanivalója – és igazából ezt figurázzák is ki –, hogy egyes társadalmi csoportok vagyis a maradás hívei hallani sem akarnak az újító technológiákról, amikkel az élet egyszerűbb, boldogabb, ám olykor bizarrabb, mivel az szöges ellentétben áll nézeteikkel, avagy metaforikusán fogalmazva: életük alappilléreivel, amik évtizedek alatt formálódtak ki önmagukban. Ha ilyet sikerül kicserélni egy újra, akkor jön a megvilágosodás és az elfogadás, miszerint mégsem annyira rosszak ezek a dolgok, mint ahogy azt feltételezték az elején. (Ez történt, nem?)
Az apróságokban rejlik az érték. Ha szételemezzük a részt, akkor azért felfedezhetünk számtalan kiváló poént. Vegyünk néhányat számításba: ilyen volt az, amikor a bíróságon az egyik redneck a legyet a zászlóval próbálja elhajtani; vagy észleltétek, hogy Randy forradalmasító házalakítása nagyjából annyiból merült ki minden esetben, hogy egybenyitotta a konyhát és a nappalit? Fergeteges, ahogy a sok odamondás az Amazon dobozóknak. (Mi is játszottunk ilyen hülyeséget az egyik weboldalon, csak ott begépeltük a szöveget, nem pedig odamondtuk.) De tény és való, a Siri és a Bixby világában a mesterséges intelligenciából adódó asszisztenseknek van kerete a mindennapi életben. Végezetül, a HGTV-t hoznám fel, hiszen Amerikában ez az a csatorna, ahol a legnagyobb számban jelen van hasonszőrű házfelújító műsor.
Nehéz eset a South Park, mert összetettebb, mint amennyire az elején gondolnánk. Ha a rész végéhez érünk, akkor egy oltári nagy csalódást húzunk be; ha viszont hagyjuk leülepedni a látottakat, és rálelünk a kifigurázások alapjaira, akkor azért elejthetünk egy-két elégedett fejbiccentést a készítők kreativitása előtt.
Természetesen nyitott vagyok a folytatásra, ennyivel ugyan nem szegik kedvemet. Csak ez az epizód most más – pont hogy nem az egyszerűbb, kézenfekvőbb – vonalon szolgáltatta az értéket
