Bevallom a nagykérdés a Star-Crossed esetében nem az volt, hogy jó lesz-e avagy sem, lévén a CW bevett paneljai alapból megosztják a nézőközönséget. Van az a szegmens, aki számára itt kezdődik az értékközvetítő teen-drama, míg mások ugyanebben látják az értékromboló teen-soap minden felesleges vehemenciáját. A kérdés sokkal inkább az volt, hogy Meredith Averill sorozata miként tud felnőni a Roswell-i örökséghez? Merthogy a plot a látványos young adult körítés ellenére egy az egyben hozza a The WB ’99-es underdog klasszisát némi jól irányzott ráncfelvarrás után.
2024-ben járunk a jövőben, 10 évvel azután, hogy az atrian-ok űrhajója lezuhant egy nevesincs amerikai kisváros kertvárosában. Az idegeneket a kormány egy fegyveresek által őrzött zónába száműzte teljesen elszigetelve a lakosságtól. Azonban 10 évvel az állítólagos inváziót követően a kormány mégis megpróbálkozik az idegenek társadalomba való integritásával, így 7 atrian tinit neves egyszerűséggel beíratnak a helyi középiskolába…

Azt hiszem ez a plot bőven kimeríti a klasszikus WTF!!! fogalomkörét. A script neves egyszerűséggel ABC sorban elmazsolázik a műfaj összes közhelyes és olcsó paneljén. Így kapunk szükségtelenül szájbarágós flashback betétet, túlzsúfolt és feszes történetvezetést, miközben lényegi dolgok egész garmadáját érintjük felszínesen, no és persze személyes hangvételű tini drámát a szerelemről és a barátságról. Mindezt a mostanság oly divatos realistább hangvételű young adult miliő adta hangnemben és tálalásban. Kb. ez az a színvonal, amit már első blikkre bármely élelmesebb sorozatguru be tudott lőni a sorozatnak.
Averill sorozat viszont szerencsénkre ennél egy kicsivel több. A borzasztóan sablonos felszín alatt, ugyanis duzzad az érzelmi és tartalmi potenciáltól, amit már a pilot is képes volt néhol megidézni. Remek érzékkel feszegeti a társadalmi kérdéseket, a faji sajátosságokat vagy akár a technokrata közösség adta dilemmákat. Mindezt tökéletesen integrálta a hétköznapi középiskolai élet adta mikroközösség szintjére. Elérhető távolságba hozva a tehetetlenség, a düh és a szeretet adta drámaiságot, valamint az ebből igen bőszen táplálkozó feszültség faktort. Mindehhez dukál még egy megfoghatatlan báj, egy egyedi hangvételű atmoszféra, ami aztán végérvényesen is kézzel fogható távolságba hozza a Roswell-i örökséget.

Sajnos azonban a sablonos színészi gárda eleddig sok mindent nem tudott a krónikusan fullasztó eyecandy tölteten túl hozzá tenni. Aimee Teegarden szemrevaló és bájos, de csak a felszínt kapargatta. Szó se róla, nem világmegváltó alakításra számítottam, de azért valamivel több karizmát elvárhattunk volna. Matt Lanter ehhez képes üde meglepetés volt, már-már a Jason Behr-i visszafogott szépfiú ideológiát képviseli. Ugyan a karakterek közti chemistry még korántsem kiforrott, de véleményem szerint erre sem kell sokat várni. Sokkal inkább sarkalatos pont a mellékszereplői éra, ami ahhoz képest, hogy milyen szerteágazó és mekkora vehemenciával lett bemutatva szinte teljesen elsorvadt a pilot során. Kíváncsian várom a készítők, miként próbálják orvosolni ezt a hiányosságot, lévén a történeti komplexitásra nélküle nemhogy lehetetlen, hanem egyenesen felesleges is építkezni.
Összességében tehát a Star-Crossed egy kellemes középszerként nyitott, amiből még bármi lehet. Nyomokban sikerült megidéznie a Roswell-i örökséget, habár az emlékezetes jelenetek, a jól megkomponált dialógusok és a személyi dráma súlya még várat magára. Ellenben az a fura báj, az plusz érrzelmi töltetet adó atmoszféra máris adott, ami alapjában véve nem egy fajsúlyos táptalaj a jövőt illetően, de egy young adult koncepció esetében mégis megkerülhetetlen tényező. Már tényleg csak azon kell izgulnunk, hogy a The Good Wife és a Life on Mars írószobájában edződött Meredith Averill jó irányba vigye el a történéseket.