Kétségkívül napjaink egyik furcsa és meglepő mód megkerülhetetlen trendje lett a B-kategóriás sorozatgyártás. Persze első blikkre ebben semmi szokatlan. B-sorozatok mindig is léteztek, sőt egyes piacok beálltak az ilyesfajta igények kiszolgálására. Elég csak a kanadai sorozatgyártásra, az egyre inkább elburjánzó kábeles szekcióra, vagy a régmúlt idők syndicate korszakának műremekeire gondolni. Az utóbbi évek brutális minőségi forradalma, a badass karakterek körüli hisztérikus rajongás, valamint a ’80-as – ’90-es évekre oly jellemző zsigerien minimalista dramaturg napjaink showrunner-i kezében úgy fest egy egészen kivételes műfajt testesítettek meg. Egy műfajt, ami lüktet a tesztoszterontól, fuldoklik az olcsó hím soviniszta buddy-movie-s beszólásoktól, már-már bicska nyitogatóan szexista és öncélú, de a maga módján kendőzetlenül szórakoztató, no meg látványos. Utóbbi mondjuk annyira nem meglepő, ha tényleg minden pólusából párolog az a bizonyos emporio. Na, ennek az idealizált műfajnak az elmúlt szezonok alatt számos képviselője feltűnt a képernyőn, de a koronázatlan királya azóta is változatlan, ez pedig nem más, mint a Strike Back.

Az a Strike Back, ami a maga módján rendesen kimaxolta a műfaj specifikus elvárásokat a 3. évaddal. Így aztán a rendezőből hirtelen showrunner-é avanzsálódott Michael J. Bassett-nek és írói- pirotechnikai kompániájának rendesen fel kellett kötnie a gatyát. Elnézve az évadot, ezt maximálisan véghezvitték. Elvégre tessék mutatni még egy ongoing sorozatot, ahol az IRA, az arab terroristák, az orosz maffia és a kolumbiai kartellek vállvetve szórják két kézzel, az ép ésszel felfoghatatlan mennyiségű skulót a Section 20-s részlegre. Miközben a kelet-európai eyecandy közösség legjava mindent elkövet, csakhogy egy nyúlfarknyi softporno-ba oltott tündökléssel beégesse magát a nézők retinájába. És ez az, ami már annyira infantilis és szürreális, hogy lehetetlen nem gyermek őszinteséggel rajongani érte!
– I just saved your arse!
– We’re upside down, Michael!
Persze a csatornától kapott note-ok és az újfajta készítői szemlélet csak tovább javított az összképen. Egyfelől üdvözítő, amekkorát a sorozat humor faktora fejlődött. Ráadásul, mindezt zsigeri, már-már a karakterek jelleméből adódó őszinteséggel követték el, mindennemű kínos, avagy épp karakteridegen próbálkozás nélkül. Igaz, ehhez nagyban hozzájárult a színészek közti remek összhang. Bassett készítői kreditje meg, úgy ahogy volt remek húzásnak bizonyult. A fajsúlyosabb karakterizációt, az életszagú döntések visszavonhatatlanságát egy instant, egyenletesen dinamikusan pörgő 10 órás akció mozira húzta rá. Merthogy látványos akció betétekből, hatásvadász rombolásokból ezúttal sem volt hiány. Mi több, a 4. évadra azt hiszem sikerült eljutni a költségvetési sapka csúcsára.

Sajnálatomra, ami működött az önkényes látványpornó oltárán, az kínosan elhasalt az írói kollektíva szintjén. A script csak úgy fuldoklott a logikátlan lépésektől, a kilométeres red herring oltásoktól és a megkerülhetetlen buktatóktól. Zubin Varla karaktere ugyan némileg elrugaszkodott a tipikus arab terroristás klisés benyomásoktól, de emblematikus főgonoszként mégsem állta a sarat. Arról nem beszélve, hogy a végére szerintem már maga is belebonyolódott a szerepébe. Milauna Jackson ízig-vérig tökös újoncnak bizonyult, de valahogy nem ütötte meg az előirányzott szintet. Akárcsak Rhona Mitra hattyúdala, ami leginkább egy félresikerült Homeland paródiának bizonyult. Mondjuk a kötelezően előirányzott vérfrissítésnek volt némi pozitív hozadéka is, elég csak Robson Green rutinos debütjére, avagy Tereza Srbová emlékezetes eyecandy karakterére gondolni. Ráadásul a záró akkordra mindketten visszatérnek!
Hmm…ilyenkor van ám igazán bajban a kritikus. Egyfelől ez a cirka 10 óra maga volt az instant akció eposz és látvány pornó megtestesítője. Másfelől viszont bosszantóan sablonos, olcsó és hatásvadász, magyarán minden, ami ledegradálja a műfajt a popcorn mozik szintjére. Viszont mindezt olyan egyedi badass légkörben, kivételes karakterközi interakcióval és chemistry-vel, valamint valami zsigerből jövő macsó belső, még épp hogy képernyőképes agresszióval képesek palástolni, hogy lehetetlen nem minden percét élvezni. Mert, ahogy James Bond-tól megtudtuk, a világ nem elég, de azért néhanapján valaki igazán kiszolgálhatja a tesztoszterontól fűtött igényeinket.