Lassan egy éve csapta fel a fejét azon függőségem, hogy elkezdtem a gasztro világba iránt érdeklődni. Nem túlzok kicsit se, ha kijelentem, hogy egy olyan rétegműfajról beszélhetek, ami nem sok embert mozgat meg. Mármint bárki előbb elővesz egy NCIS-t, egy Trónok harcát vagy egy hanyatlásba fulladt The Walking Dead-et, mint pl.: egy Séfpárbajt. Kit-mi kapcsol ki igazán? – Simán feltehető a kérdés, illetve azt se feledjük el, hogy mi mellé választjuk mindezt?! Általában étkezés mellé társítom ezt a műfajt, mégse korogjon a gyomrom a sok remek ételt láttán, amik többségében – még azok is, amiket meg se kóstolnék – szemet gyönyörködtetők. Azóta viszont olyan jókat kajálok, hogy az valami döbbenet. De, ne térjünk el a tárgytól... A különféle hazai tévécsatornák kínálatát végig böngészve akadtam rá az ausztrál The Chief’s Table-re, ami mindenképpen megér egy külön cikket a blogon, hogy a magyar embereknek is legyen fogalma, mi is ez valójában.

Viszonylag friss a koncepció, hiszen 2017-ben rendelte be az ausztrál SBS tévécsatorna. Az első etapja során 65 epizódot kapunk, ami kicsit soknak hangozhat, de ha számításba vesszük, hogy mindössze 20 perces részekről beszélünk, akkor simán fogyasztható ­– akár étkezés mellé. Pofonegyszerű az, amivel a reality elénk áll: adott egy hét, azaz 5 nap, amiből 4-et versenyzéssel, míg az ötödiket kulináris ötletgyűjtéssel töltünk. Minden héten egy adott ország/földrész stílusjegyeiben kell a versenyzőknek főzniük. Az elsőben a vietnámi konyha jellegzetes ételei kerültek górcső alá, ahol 4 amatőr küzd meg egy összeszokott és elismert étterem profi négytagú csapatának egyik tagjával.

Epikus Dávid-Góliát küzdelmet követhetünk nyomon! Minden versenynap végén egy kiválasztott zsűritag vakon ízlel, véleményt nyilvánít, és hoz döntést, hogy melyik versenyző készítette el a legfinomabb ételt, illetve melyik a leggyengébbet – ezutóbbi kiesik a játékból, azaz másnap eggyel kevesebben folytatják, többségében az amatőrök. A zsűritagok sorában: Dan Hong főszakács, Melissa Leong írónő és közismert Mark Olive séf kap helyet. Van még egy házigazdánk Maeve O’Meara személyében, aki az ötödik napon tűnik fel, hogy az adott hét profi versenyzőinek otthonába kalauzoljon el minket. Sok vizet nem zavar.

Az időtartammal nagyon jól bánnak a készítők. Nincs az az érzése az embernek, hogy lopják az időnket, ugyanis a huszonkéthárom perc hamar elreppen. Minden epizód tartalmas, jól szerkesztett és az sincs, hogy hajtanának a reklámblokkokra. (Értsd: a rippelt változatoknál ilyenkor mindig visszajátszások vannak, itt még az sem!) Ami a leginkább meglepett, az a versenyzők felkészültsége. Míg egy amatőr főzős verseny reality-nél kapkodások sorát látjuk a képernyőn, addig itt szó sincs ilyesmiről vagy ha mégis, akkor eléggé mérsékelt formában. Az operatőrök remek közeli snittekkel dolgoznak, már csak az illatnak kéne átjönni, hogy komolyan kívánjam az elkészített falatokat. Természetesen, innen se hiányozhat a verseny közbeni interjúk, amikből kiderül, milyen alapanyagokat használnak fel a kiválasztott ételt elkészítésénél a versenyzők.

Említettem fentebb, hogy egy elismert étterem dolgozói kerülnek egy csapatba, hogy aztán egyenként az amatőrök ellen menjenek. Fontos még annyit tudni, hogy az adott vendéglő jellemzően étlapját az adott ország – amit az éppen aktuális hétre választanak – ízeire építi. Így már tényleg adja magát a fentebb írt szösszenet, miszerint Dávidok és Góliát harcának leszünk szemtanúi. Bizony, a kezdő héten a Dandelion étterem lesz a kihívott, ami vietnámi vonalon olyat talál a betévedő embereknek, hogy 6 év alatt 6 chéfsapkát gyűjtöttek, ami kiemelkedő teljesítmény. A csapattagok között szakácstanulótól a főszakácson át minden rang megtalálható, hogy izgalmasabbak legyenek az összecsapások. Természetesen a negyedik napon a bennmaradt utolsó amatőrnek a főszakáccsal kell összevetnie tudását, leleményességét és ízvilágát. Nem lesz egyszerű, hiszen a szenvedély megy majd a rutinos profizmussal szembe.

A vak kóstolásnál a kedvenc részem az elemzés. Nem csak beleharap az adott zsűritag, hanem olyan gondolatokat is megoszt, amik számunkra hasznosak. Pl.: ő ugye nem látja, miként készülnek az ételek, mik kerülnek bele, és amikor egy olyan alapanyagra hívja fel a figyelmet, ami cseppet sem hétköznapi, és mindezt látatlanban kiérzi, mindez arra ad következtetni, hogy végre a tudás az nem a celebséghez (=kiemelik reklámarc mivoltából adódóan) van társítva. Tényleg otthon van a témában, nem pedig rámondják. Másfelöl, jön a valós kritika, többségében pozitív kimenetelű, de azért pár olyan dologra is felhívja a figyelmünket, amit az adott ételnél ő másképp csinált volna. Másrészről, azért is tetszik, hogy egy, maximum két ételnél tudtam volna megmondani, melyiket készítette az étterem tagja.

Apróságok ezek, de a sok apróság miatt lett szerelem első látásra a The Chef’s Line-nál. Csak azok a bizonyos hétzáró epizódok nem kellenének, amik elkalauzolnak minket az éttermekbe, hogy gyűjtsünk némi élményt, csorgathassuk a nyálunkat a finom falatokra. Nem rossz szándékból, de megtörik a lényegét a sorozatnak. Mindezt a négy versenyepizód alatt is be tudták mutatni nettó 3 percben. Miért kell elpazarolni rá húszon akárhány percet? Annyiból mondjuk hasznos, hogy sztorizgat Maeve az amatőrökkel a stúdióban történekről. Újat nem hallunk, csak inkább felelevenítik azokat a részleteket, amiknek lehet kevésebb értéket adtunk.

Elégedett vagyok! Belefutok egy olyan sorozatba, ami nem rabolja az időmet, mégis csillapítja a gasztro műfaj iránti „nézni kell ilyet is!” éhségem. A legszimpatikusabb az az epizódok hosszúsága. Úgy érzem, negyven percben nem működne ennyire jól. Tudni kell azt is, hogy párhuzamosan vele a My Kitchen Rule-t is darálom, ahol előjön mindaz gyengeségként, ami itt erősségként. Mindkettő ausztrál, légkörben ez az ország nagyon tudja, hogyan kell ilyesmit csinálni. Ha látom értelmét, újra írok majd egy hosszasabbat a reality-ről, kezdésnek legyen annyi elég, hogy aki verseny reality-t nézne gasztro vonalon és sajnálja az időt rá, az tárazzon be belőle, mert a csalódás kizárt. És még a zsűritagok is szimpatikusak. Nem festik feleslegesen az ördögöt a falra, még ha látják is, hogy az egyik játékos nehézségekbe ütközött.