Veena Sud és a The Killing nevét több szempontból is imába lehetne foglalni. Egyrészről Sud akaratos és erősen megosztó írói vehemenciája számos női showrunner előtt nyitotta meg az utat, másrészről a Twin Peaks óta talán pont a The Killing volt az a sorozat, ami képes volt az egyszeri nézővel elfogadtatni a komplex, intellektuális krimi műfaját. Így vagy úgy a The Killing-ről mindenki beszélt, így cseppet sem véletlen, hogy pillanatok alatt komoly hivatkozási alapnak bizonyult. Ez viszont szemlátomást nem érintette meg az AMC vezetőségét, akik az elmaradozó díjak és az egyre csökkenő nézettség hatására végül a 2. évad után kaszálták a sorozatot. Más esetben a hír hallatán lázongó rajongók ezrei szemetelték volna tele az internet hasábjait, de a totálisan lezárt 2. évad után ez elmaradt. Sud egyszerűen olyan mértékben csúcsra járatta két évad alatt a Larsen lány ügyét, hogy sokan elképzelni sem tudtuk, ezek után mégis hova tovább? A sorozatot készítő FOX stúdió viszont addig házalt a folytatással, mígnem végül az AMC visszakozott és berendelte a már most kultikus sorozat folytatását. És milyen jól tették!
Habár a nagy visszatérő 3. évadja cseppet sem indult zökkenőmentesen. A Larsen-szál tökéletes lezárását követően egy egészen új story arc-ot kellett felépíteni a semmiből, ami az előző évadokhoz hasonlóan megint három (a Linden-ék nyomozása, a halálsor történései, az utcagyerekek mindennapi kálváriája) párhuzamosan futó főszálon haladt. A történetvezetés továbbra is fokozatosan, lépésről lépésre bontakozott ki minimális kapcsolódási pontok mentén, miközben minden újdonságot finoman beleszőtték az eddigi előzményekbe. Sud szokásához híven ismételten intim közelségbe hozta a karakterdráma sajátosságait, a gyötrő fájdalmat, a kilátástalanságot és a persze a tehetetlenséget. Emellett komorabb hangvételt és provokatívabb témaválasztást helyezet kilátásba, ami tovább erősítette az amúgy is roppant súlyos és lélekölő atmoszférát. Szükség is volt minderre, ugyanis a gyermek prostitúció és pornó volt az a töltet, ami sokáig életben tudta tartani az amúgy gyakran széteső utcagyerek szálat. Itt lehetett talán a leginkább érezni, hogy az olykor szerteágazó, túlságosan is részlet gazdag történetvezetésből mintha hiányozna a kohéziós erő.
Ugyanez részben igaz a főszálak valamennyiére, mivel a script többnyire hosszasan foglalkozott a karakterek megismertetésével, az érzelmi oldaluk bemutatásával. Dinamikáját tekintve is kissé lassabb, de egyben érettebb évadot kaptunk, noha ez csak az évad egészét illetően jogos megállapítás. Addig viszont túl kellett élnünk jó néhány kikényszerített altatást, amolyan készítői félrevezetést. Erre volt tökéletes módszer a többszörösen elsütött red herring, ami pazar mód vagy négyszer-ötször csavart egy határozottat a történések menetén.
Félidőre aztán mind az epizód, mind a mellékszerepek beértek, eszement erőssé és érzelmileg kiforrottá váltak. Mondhatni, amolyan kurrens mankónak bizonyultak a tényleges főszálak mellett. Ezt követően megkezdődött a komplexitás előtérbe helyezése és egyre gyakrabban bukkantak elő újabb és újabb kapcsolódási pontok. Végre a történetvezetés szempontjából sokáig abszolút érdektelennek tűnő börtön szál is elfoglalta a méltó helyét a nagy egészben. Részről részre változott a főbb perspektíva, új dolgok bukkantak a felszínre, hogy idővel ezek is a szerves egészhez kapcsolódjanak. Ennek a komplex drámai és emocionális építkezésnek a csúcspontja kétségtelenül a 10. részre érett be.
A Six Minutes címen futó rész, melyet maga Sud jegyezett, ennek a döbbenetes érzelmi hullámvasútnak az ékes iskolapéldája. Ekkora már gyönyörűen összeértek a szálak, életek mentek tönkre a makacsság és a reménykedés oltárán, miközben végig tombolt a kijózanítóan fájdalmas realitás. Ehhez ráadásul olyan maradandó monológok társultak, melyeknek érezhető súlya volt. Az egyes karakterek gesztusa, a mimikák és a megfoghatatlan csend ereje mind-mind a csúcsra járatás kötelező iskolapéldái voltak. A legszebb gesztus viszont egyértelműen az áldozati bárány új megvilágításba helyezése, ami morális kérdések egész sorát szülte. És még ezután mindig hátravolt további két rész!
A tényleges lezárásra a készítők újfent árnyaltak egy sort az alapfelálláson, mivel a sorozat emocionális töltetét szó szerint kimerítették, így a klasszikus krimi elemeket vették elő. A szokásos terelés és gyanúsítgatások után a tényleges gyilkos kiléte ugyan önkényes, kikényszerített írói húzásnak tűnhet, de nem az. Ez nagyban köszönhető korrekt drámai vénának és a döbbenetesen erős dialógus köntösnek. Ugyan a végére testet öltött némi közhelyes és felszínes szerelmi töltet is, de ahogy azt már megszokhattuk Sud-nál minden értelmet, de legalábbis érzelmet nyert. A kötelezően megvont epilógus, a túlcsorduló érzelmi feszültség és a megválaszolatlan kérdések valami leírhatatlan szájízt hagytak maguk után, ami tán még fájóbb húzásnak bizonyult, mint az a bizonyos 1. évados finálé.
Karakterizáció szempontjából továbbra is fontos szerepet kaptak a karakterek közti interakciók és az érdekellentétek folyamatos ütköztetése. Továbbá nagy hangsúlyt helyeztek az ismert karakterjegyek kihangsúlyozására (Holder kapucnija) is. Ezek közül mondjuk Seward túlélési mechanizmusa simán megérne egy külön postot. Amúgy érdekes volt szemlélni, hogy az első blikkre totálisan antipatikus karakterek (Seward, Kallie anyja, Bullet) hogyan válnak idővel érző lélekké. Ehhez persze jókora karakterfejlődési ívet kellett bejárniuk, ami sajnos az egyszeri néző szemszögéből közönséges altatásnak tűnhetett a készítők részéről. Viszont ha egyben szemléljük a dolgokat, akkor számos karakter részletesen kidolgozott pokoljárása és tönkremenetele bontakozik ki a nyomozás során.
A casting másik kimagasló érdeme, hogy sikerült megfelelően pótolni az előző évados mellékszereplőket. Egy olyan merőben új kontextusba sikerült átültetni a nyomozás vehemenciáját, hogy az átmenet majdhogynem zökkenőmentesre sikerült. Így olyan emlékezetes karakterekkel lettünk gazdagabbak, mint Bullet vagy épp Seward. Bullet esetében külön üdvözítő, hogy az évad egyik meghatározó karakterét egy totálisan tenyérbe mászó epizódszereplőből sikerült kikanyarítania a készítőknek. Seward szerepében Peter Sarsgaard pedig olyan karizmatikus alakítást tett le az asztalra, hogy sokszor szabályosan ellopta magának az adott részt. A karakterben rejlő kiszámíthatatlanság, a reményvesztettség és a félelem, valamint a barátkozás illúziója olyan lényegi táptalaj volt, ami sorra szállította az évad emocionális kulcsmomentumait. Az egyik legmegkapóbb húzás viszont egyértelműen a Hugh Dillion karakterével játszott macska-egér harc volt, aminek mindvégig volt egy furcsa, kimondatlan bensőséges baráti tónusa. Ha még ki kellene emelni valakit, akkor Bex Taylor-Klaus és a már említett férfi páros mellett biztosan ott lenne a fiatal Julia Sarah Stone, az évad végére megtáltosodó Amy Seimetz vagy a semmiből hirtelen hatalmasat húzó Elias Koteas. A főszereplő páros érdemeit szándékosan nem firtatnám, elvégre az évad legnagyobb csalódás lenne, ha az Enos-Kinnaman kettős nem hozná a kötelezőt. Ráadásul a készítők is kínosan ügyeltek a karaktereik közti egyensúlyra, így a sokáig abszolút uralkodó Holder mellé a zárásra Linden karakterét is alaposan felsrófolták.
Veena Sud sorozata tehát a kierőszakolt 3. évadban is remekelt, mi több egy merőben új szintre emelte az eddigieket. Az eszelősen komor hangvétel továbbra is ráterebélyesedik a nézőre, miközben a lélekgyilkos attitűd ott lakozik minden képkockában. Ettől függetlenül az AMC újfent kaszálta a szériát, ami ezután már a Netflix berkein belül folytatja a bizisten ténylegesen utolsó hattyúdallal.
