Lapozzuk fel a klisé könyvünket, hiszen a Wynonna Earp-pel remekül kérdőre vonhatjuk a Syfy vezetőségét, miszerint: Jó felé tart a csatorna a sci-fi hírnevének visszaszerzésében? – A SEVEN24 FILM (Heatland) és az IDW Entertainment közösen készítette el a sorozatot, hogy újabb szint vigyen a műfajba. Ritka az, amikor a drámát, a fantasy-t és a western jelleget ötvözik, ám most megkapjuk. Nyilván kellett hozzá Beau Smith azonos című ötlete, ami a sztori alapjául szolgál, így aki beleolvasott a képregény folyamba az tudhatja, nagyjából mire számíthat. Aki nem, azoknak tálalnám, hogy a kanadai CHCH és az amerikai Syfy valósította meg a projektet.
A történet középpontjában: Wynonna (Melanie Scrofano) áll, a 27. életévébe lépő lány, aki visszatér szülővárosába, Purgatory-ba egy családi haláleset kapcsán. Azért fontos az életkora, mert örege, a legendás Earp-leszármazottja, aki nagy démonvadász volt. Nos, most érkezett el az az idő, hogy akiket ő a pokolba küldött visszajöhetnek a Földre és ki más, ha nem egy Earp család jelenlegi tagja küldheti őket vissza.
Nincs mit cicózni a sztorin, ez csupán csak ennyi. Nincs más alternatíva, amiről be tudnék számolni. Maximum annyi, hogy a rész végén betársul a „helyi démonvadász egységbe”, Xavier (Shamier Anderson) mellé, mert ő átlát a szitán: tudja, hogy prérifarkasok nem így ölnek ember. (Csak mert a városlakók totál hülyének nézik a külsősöket és magukat is. Azzal nyugtatgatják egymást, hogy minden rendben, démonok nincsenek. De vannak!)
A Wynonna Earp legnagyobb vonzereje a színvilágában rejlik. Nem tudom milyen effektet húztak rá a sorozatra, de azok a színek mindegyszálig a kedvenceim. Annyira jó összhangban vannak a környezettel. Kicsit fakós, kicsit torz – ha belegondoltok, ilyennel a valóéletben nem találkozhattok, viszont cserébe az egyes jeleneteket rohadt jó módon feldobja. Elég csak arra gondolni, amikor Wynonna húga ráront a nővérére, mert fingja sincs, hogy ki ostromolja éppen a pasiját. Kicsit már az Ash vs Dead Evil-t juttatta az eszembe, lehet a shotgun miatt. A forgatás helyszínéül: a kanadai Calgary szolgált, ami meseszép táj. Imádtam. Szintén megvettek a környezettel, akarom írni a díszlettel. Remekül berendezték az elhagyatott egykori szülőházat, vagy a motelszobát. Az operatőröket se tudnám negatívummal illetni, mert próbálták a lehető legjobb kameraállásokat elővenni, azaz messzebbről, nagyobb teret befogva filmezni, ha már ennyire magával ragadó a környezet. Szóval ilyen téren jár a pipa.
Míg a The Path-nél felhoztam berántónak a főcímet, addig itt az elmarasztalás a legjobb szó a látottakra. Hiába stimmel Jill Andews-féle “Tell That Devil” nótája alatta, kb. egy gyenge sci-fire átgyúrt Banshee utánzást látok. Nagyon gyér kivitelezés, ennyi erővel ki is írhatták volna a címet amolyan Lost-módra és csókolom.
Már a 10. percnél tudtam, hogy a Wynonna Earp-ot hülye az, aki komolyan veszi. Mi sem más, mint az epizódvégi leszámolás világít rá igazamra. Ez az a fajta sorozat, amit nézni kell üres fejjel és élvezni. Nincs B-opció. Ne várj tőle többet, mint amennyit kellene, mert tippre Emily Andras (ő most magyar, vagy csak magyaros a neve?) se akarta annak szánni – mármint komolynak. Kicsit a Supernatural-ra való hajazást éreztem a Wynonna cinikusságában. Mint ha csak a sok népszerűbb fantasy és sci-fi sorozatból összeollózták volna a jobbnak tűnő tényeket, ezeket pedig elénk sorakoztatnák. Pl.: ismét a rész végi abszurd leszámolásos jelenetet hoznám fel, ahol a „főgonosz” elkezd dicsekedni, hogy amúgy neki vannak városi segítői is, egyből kettő. Hűha, most akkor rám hozták az izgulhatnékot, jah, nem… Erről szó sincs.
Ez a sok bugyutaság az, amitől nekem bejön a Wynonna Earp. Egyszerű, mint az egyszer egy. Műfajilag az akció sehogy se kap teret. Egyetlen izgulós jelenetről se tudnék beszámolni. Western jellegről csak annyit, hogy mert van egy régimódi stukker, egy cowboy ruhás rejtélyes illető és a kisvárosban egy kocsma, ami tényleg vadnyugatot áraszt magából, azért még ne húzzuk rá ezt a jelzőt, mert kiröhögöm az írókat. A démonok megvalósításával se villantottak túlzottan. A CGI-t úgy dobnám a kukába, ahogy azt illik.
Ordít róla az alacsony költségvetésének ténye. Amire készüljetek, az egy átlagos belépő sztori, gagyi megvalósítással – ellenben remek kameraállásokkal, vicces és ironikus megnyilvánulásokkal, valamint imádni való színvilággal. Ne feledkezzünk el a főszereplőkről se. Nincs panaszom Melanie Scrofano-ra, mert simán hozta a züllőt lányt, aki visszatért, hogy önfejű igazságot szolgáltasson elhunyt családtagja miatt. Korábban a Being Erica-ban tűnt fel vagy 10 részre, azóta inkább csak vendégszereplőként ténykedett. Most szerintem magára talált. Eléggé eyecandy karakter, simán fogunk róla egy képsorozatot közölni. A hugica szerepében lévő Dominique Provost-Chalkley se rossz forma. Simán elhiszem róluk, hogy tesók. A fekete úriemberről pedig csak annyit, hogy szintén beleillik az atmoszférába. Mindig kell egy fekete az ilyen sorozatokba.
Összegezzünk. Sok jót írtam, vagy is sok olyat, ami tetszett. Próbáltam a másik végéről megragadni a tollat, mert alapvetően azért lehet unatkozni a Wynonna Earp alatt. Szerintem hozza azt a kihívást, amit kell, csak éppen itt a nézőt tesztelik az írók, hogy meddig képes ezt az alpáriságot elviselni. A Syfy új üdvöskéje az átlagot se súrolja meg, viszont bőven akadnak benne olyan értékek, amiért mégis azt mondatják velem, hogy a fenét se érdekli a gagyisága, ezeket félre söpröm és nézem azokért, amiket fentebb felsoroltam. Mellesleg az epizódvégi következő rész tartalmában végre azt láttam, mint ha a CGI egy ívet venne felfelé. Na majd kiderül.
A harmadik részéig mindenképpen maradok. Nem fogtam tőle padlót, pedig féltem tőle. Már csak a western jelleg miatt, mert az az, amit utálok. Tippre többet fog megélni mint egy évad, de várjuk ki a végét, mert az a 800 ezres start eléggé soványka.
